Nem hiszek a balsorsban

Azt érzem, ahogy apránként változik az életmódunk - amilyen elvek mentén felépítjük a mindennapjainkat, ahova eljárunk, amit olvasunk, ahogy neveljük a gyermekeinket, amiben hiszünk  - ezzel párhuzamosan a "régi" életünkből egyre másra kopnak ki emberek, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudunk miről beszélgetni. Legfeljebb a paradicsomleves receptjéről... (habár lassan arról sem, mert igyekszem cukormentesen főzni).

Nem hiszek a balsorsban. (Ez az egyetlen mondat önmagában tizedére apasztja a baráti körömet.) Leckék vannak. Amiket nagyon nehéz elfogadni. Könnyű akkor papolni az élet adta leckékről, amikor az ember épp "jó korszakában" van. Ha viszont nyakig ül a sötétségben, épp a kiutat keresi egyre kétségbeesettebben, akkor nehéz bólogatni amikor ilyen életbölcsességeket szórnak arcába. Tudom és megértem és elfogadom.

Ezzel együtt nem kevés szomorúsággal nézem végig, ahogy kiürülnek régebben számomra fontos emberi kapcsolataim. Nem mintha bárkivel is összevesztem volna, vagy ne lehetne közösen beülni egy kávéra egy cukrászdába. Csak amikor bizonyos kérdések szóba kerülnek (lásd: nem hiszek a balsorsban), kommunikációs gubanc keletkezik a beszélgetésben. Megvisel lelkileg, mert nehezen engedek el akárkit is, aki számomra fontos. Ez van. Még nem igazán éreztem rá arra, mit is kéne kezdenem ezzel a helyzettel.

A bűntudatban nincs megoldás

Számos gondolat kavarog bennem. Nem érzem azt, hogy a mindennapi lelki tusáimat ki kéne pakolnom az ablakba, ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy azokat a köröket, amiket lelkileg megfutok anyaként, feleségként, szakmáját szerető emberként, mások is megfutják.

Ma nem divat kimondani azt, hogy vannak szép dolgok és vannak nehéz dolgok az életben. Amit ma csinálunk, az, hogy görcsös igyekezettel megpróbáljuk elhitetni a világgal (közösségi oldalak, kismirglizett gyerekek a fotóalbumban), hogy az életünk egy sikertörténet. A mindennapok szintjén viszont állandóan panaszkodunk (tisztelet a kivételnek). Aki megtalálta a belső békéjét annak eszébe nem jutna fennhangon hirdetni, hogy mennyire boldog. Minek?

Egy kedves ismerősöm mondta egyszer: "a bűntudatban nincs megoldás".
Milyen igaz! A tudatosság szintjére kell felhozni a problémákat és foglalkozni kell vele, de a bűntudat energia pocsékolás. Senkinek nem tesz jót és csak késlelteti a probléma megoldását.

Temetés

Temetésen voltunk a faluban.
A temető a falutól úgy egy km-re van, de ha valaki a túlsó végén lakik, van az közel három is, mire kiballag. Lefele még csak hagyján, mert lejt, de visszafele emberesen kell felfele kapaszkodni a dombon. Felajánlottuk az egyik néninek, hogy hazavisszük autóval, de megköszönte és azt mondta, inkább gyalog megy. 
Megértettem. Ez a gyász része. 
GYALOG KÍSÉRJÜK A HALOTTAT UTOLSÓ ÚTJÁRA. NEM MEGYÜNK AUTÓVAL A TEMETŐBE ÉS NEM IS JÖVÜNK HAZA MÁSKÉPP, MINT GYALOG. 
Elcsendesedtem.... igaza van.