Azt érzem, ahogy apránként változik az életmódunk - amilyen elvek mentén felépítjük a mindennapjainkat, ahova eljárunk, amit olvasunk, ahogy neveljük a gyermekeinket, amiben hiszünk - ezzel párhuzamosan a "régi" életünkből egyre másra kopnak ki emberek, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudunk miről beszélgetni. Legfeljebb a paradicsomleves receptjéről... (habár lassan arról sem, mert igyekszem cukormentesen főzni).
Nem hiszek a balsorsban. (Ez az egyetlen mondat önmagában tizedére apasztja a baráti körömet.) Leckék vannak. Amiket nagyon nehéz elfogadni. Könnyű akkor papolni az élet adta leckékről, amikor az ember épp "jó korszakában" van. Ha viszont nyakig ül a sötétségben, épp a kiutat keresi egyre kétségbeesettebben, akkor nehéz bólogatni amikor ilyen életbölcsességeket szórnak arcába. Tudom és megértem és elfogadom.
Ezzel együtt nem kevés szomorúsággal nézem végig, ahogy kiürülnek régebben számomra fontos emberi kapcsolataim. Nem mintha bárkivel is összevesztem volna, vagy ne lehetne közösen beülni egy kávéra egy cukrászdába. Csak amikor bizonyos kérdések szóba kerülnek (lásd: nem hiszek a balsorsban), kommunikációs gubanc keletkezik a beszélgetésben. Megvisel lelkileg, mert nehezen engedek el akárkit is, aki számomra fontos. Ez van. Még nem igazán éreztem rá arra, mit is kéne kezdenem ezzel a helyzettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése