Egy generáció segélykiáltása

Előre leszögezem, hogy elégedett vagyok az életemmel. Sikerült olyan útra lépnem, amire a lelkem mélyén mindig is vágytam. Boldog és sikeres embernek tartom magam. A szüleimet is boldognak és sikeresnek látom a maguk világában. Ezzel együtt úgy érzem, hogy meg kell futnom, legalább egy kört, a saját nemzedékem, a mai harmincasok és negyvenesek problémái körül.
Sokan depressziósak közülünk. Sokan betegek közülünk. Sokan magányosak közülünk. Amit persze le lehet tegezni, lehet kézlegyintéssel elbagatellizálni, ez viszont nem változtat a tényen, hogy tömeges jelenségről van szó. Aki ezt nem érti meg, annak halvány fogalma sincs arról, hogy milyen lelkiállapotban van a mostani 30-as, 40-es generáció.

Nézzünk csak körül, miről is van szó?
Valahogy olyan... ciki... nem? Ott a gyönyörű gyerek, a lakás, a férj, az egzisztencia (jobb esetben), semmi ok a nyavalygásra.
Bezzeg a mi időnkben, nem nyavalyogtak ennyit a fiatalok! - ismerős?
Olyan fura ez a "bezzeg az én időmben" nosztalgia....
Bizonyos szemszögből értem és megértem. Tényleg. Egy, két generációval ezelőtt a puszta fizikai túlélés volt a cél:
-világháború (hazajön-e a férjem, fiam, ha hazajön, megmaradt-e keze, lába, hogyan tudjuk folytatni ott, ahol a háború előtt félbeszakadt az életünk? megerőszakolják-e a lányomat, feleségemet az átvonuló csapatok? szétlopják-e, szétbombázzák-e a házat a fejem felől?)
-'50-es években éhínség (ki gondol erre, amikor a szupermarketben púposra pakolja a fémszekeret?)
-besúgás (mindenki jelent mindenkiről, férj a feleségéről, anya a lányáról, a takonyszerű félelem mindent beborít - bocsánat a kifejezésért)
Szóval minden elismerésem ezé a nemzedéké. Kemény, szívós embereket nevelt ki. Igazi túlélőket. Sok tekintetben példaképek előttem. (Más kérdés, hogy a túlélésért mit kellett feláldozni lelkileg.)

Mindez azonban nem jogosítja fel sem őket, sem senki emberfiát arra, hogy pálcát törjön egy másik generáció felett (asszociáció: képes leszek majd elfogadni a saját felnőtt gyerekemet akit nem értek? és a gyerekem haverjait, akit még annyira sem értek? és a menyemet, akit meg végképp nem értek?).

Igaz, hogy most nincs háború (tényleg nincs?),
igaz, hogy most nem visz el minket a fekete autó (vagy csak nem Recskre megy a járat?),
igaz, hogy most van mit enni (van mit enni?)
de ugyanúgy megvannak a nehézségek.
Más, mint az előző generációké.

Kamaszként, legfogékonyabb, legsérülékenyeb életszakaszunkban éltük át a rendszerváltás eufóriáját.
Zizegős nacik, lakkos cipők, neonzöld öltönyök, gigantikus válltömések.
Kilónyi maroktelefonok.
Vállalkozások, mint gombák eső után, nőttek ki a semmiből.
Mindenki boldog, mindenki izgatott, mindenki Toblerone-t zabál,
rohanunk Nickelsdorf-ba frigóért, színes TV-ért,
először látjuk a tengert Görögországban.
Hurrá, nem kell oroszt tanulni,
minden második kamasz közgazdásznak készül.
Tele vagyunk tervekkel, lelkesek vagyunk, imádjuk a demokráciát.
Aztán jön az infláció, a létszámleépítés, a pofátlan vagyonosodás az ország szétlopkodásával.
Nem baj, ennyi belefér. Áldozatot kell hozni az országért. (Rémlik?)
Még mindig nagyon szeretjük a demokráciát.
Bedőlnek az első hullámos kényszervállalkozások, olajat szőkítenek, egymást irtják az ellenérdekelt maffiák, folyik a konc első körös szétosztása.
Megismerkedünk a hajléktalanok látványával.
Hát, ilyen ez a showbiznisz. Még mindig hiszünk a demokráciában.
Tanulunk az egyetemen, kepesztünk és borzasztóan hiszünk a saját lehetőségeinkben. Sokan, akik jó irányba indultak el ebben a kezdeti, expanzív időszakban, nagyon jól meg tudták alapítani a saját egzisztenciájukat. Viszonylag becsületes úton. (Ami később, amikor telítődik a piac angolul jól beszélő közgazdászokkal, már kevésbé mondható el. Tulajdonképpen szép életpályák indultak el a kilencvenes években.)

Aztán elérkezünk a családalapításhoz.  Ha elég sokat sikerült összelapátolni ahhoz, hogy beleférjen a megbízható néni, aki vigyáz a kicsikre és kivasalja a ruhákat, akkor nincs gond. Vagyis, dehogynincs. Tulajdonképpen nem látjuk felnőni a gyerekünket. A megbízható néni többet tud a gyerekünk első szerelméről, mint mi és történetesen Londonban ülünk egy workshopon, amikor a kamasz fiunkat életveszélyes állapotban beszállítják a drog ambulanciára.

És mi van akkor, ha nem fér bele a megbízható néni? Ha nem tudtunk ennyire nagy karriert befutni? Mire megszületik a gyerek, a nagyszülők általában már messze élnek. Kilométerben és érzelmekben egyaránt.
Magasan-Kvalifikált-Anyuka hirtelen otthon találja magát egyedül a gyerekkel és képtelen lelkileg az ő ritmusához lassulni. És mindent beborít a bezártság érzése, a kilátástalanság érzése és a félelem, hogy lemarad a versenyben. Elhitették vele, hogy ha kiszáll, ha otthon marad, akkor nem tud majd visszamenni, letúrják a pályáról. Lassan a férj és a feleség mindennapjai külön vonalon fejlődnek, egyre nagyobb a távolság érzelmileg. Nem értik meg egymást, mert képtelenek belehelyezkedni egymás mindennapjaiba, hiába élnek egy fedél alatt. Társas magány.

Alattomosan mérgezik ezek a félelmek az életünket.

A szüleink közül is sokan belepusztultak a rendszerváltásba. A mai ötvenesek és hatvanasok. Átlagosan havonta járunk temetésekre. Most mennek el azok, akik lelkileg nem tudtak adaptálódni 20 évvel ezelőtt. Belehaltak a kudarc érzésébe. Alkoholba, betegségekbe menekültek.
Azok akik vállalkoztak, akik megpróbálták és törvényszerűen elbuktak.
Akik VALAKIK voltak a régi rendszerben és hirtelen SENKIKKÉ váltak.
Akik ugyan nem kompromittálódtak az előző rendszerben, átlagemberek voltak, átlagfizetéssel, átlagéletszínvonallal és - köszönik szépen - kényelmesen ellavíroztak a langyos iszapban. Aztán minden előzetes edzés nélkül hirtelen üzletemberekké kellett (volna) váljanak - és nem jött be nekik.
TV műszerészek, mosógép szerelők.
Olyanok, akik épp "rosszkor" váltak el és kezdték el előlről az egészet.
Akik mögül széthullott a gyár, a szövetkezet, az állami gazdaság és nem voltak elég tehetségesek ahhoz, hogy keményebb versenyhelyzetben megállják a helyüket. Vagy csak egyszerűen rossz irányba indultak el életüknek egy kritikus pillanatában, nem jól mérték fel a saját képességeiket.
Hát igen. Sok ilyen volt. Ezek a mi szüleink. Akiknek a haláltusáját végig néztük és nem tudtunk nekik segíteni.

A mi nemzedékünk tele van félelemmel. És ha egyedül hagynak minket, ha nem foglaljuk el magunkat azzal, hogy megállás nélkül tekerjük a mókuskerekünket, akkor csúnya gondolatok törnek felszínre bennünk.
Még mindig hiszünk a demokráciában. Alapvetően azért, mert HINNI AKARUNK.
Ennyit rólunk, harmincasokról, negyvenesekről.

Szeretnék majd írni a dolgok jó oldaláról is. Arról, hogy az élet mindennek ellenére, vagy talán pont ezekkel együtt mennyire szép! És arról, hogy miért NEM cserélnék egyetlen másik nemzedékkel sem. Hogy miért NEM élnék a lehetőséggel, ha módomban állna varázsütésre megfiatalodni. Hogy miért érzem a bőrömben jól magamat a fent leírt tapasztalatokkal együtt úgy, ahogy vagyok.